Részlet:

Hogy az urad se kívánkozzon rád! Torkos lukú! A micsodád ne lásson jó világot! Az ínség növessze össze! A pók szőjön reája hálót! Te bödönpelcsájú! Enni tudjál, sárlani ne, te csatakanca! Ne legyen lé a pucádban! Hűljön ki a véred! Az ördög labdázzon a csöcseiddel! A kukacok ki-be élvezzenek benned! Aszalódjál össze, mint a szilva! Te, te, te rosszéletű cafka, céda, cemende, úriágy-betét! – ez a csomagolatlan, ám igazságtartalmat egyáltalán nem nélkülöző szitokmondat-sorozat verte fel, törte meg a mi kisvárosunk főterének csendjét, illetve nem verte fel, hiszen nem tojásfehérje- vagy tejszínhab a csend, hogy felverni, se tojáshéj, dió, mandula, mogyoró, erre csörög, hogy megtörni lehessen. Jó, jó, tudom, hogy így szokták mondani, mégis furcsa, szóval a legrégebbi áruház előtti csendesség lett megzavarva, amennyiben hagyja zavartatni magát a csend, ami nem is volt igazi süket, csak néma, azért tűnt annak, és egyedül, pusztán, magában csak, mert ezeken kívül, ezek előtt és utánuk még egy ideig nem hallatszott ott más emberi hang. A pattogós té-k, pé-k, a ropogós err-ek az utolsó „té” még néhány másodpercig tétovázott a téren, a magánhangzók a mássalhangzókat bevárva, vagy viszont, mintha ellenőrizni akarnák a hatást, a törést, szakadást, vagy amit együtt okoztak ott.

Amúgy nem a csendet bolygatta meg ez a hangsor, a csendnek úgyis közömbös, édes vagy keserű, savanyú, vagyis mindegy miket kiabálnak bele, hanem az embereket zaklatta fel a hangosság maga, meglehetőst, és nem csak az, hanem minden, ami ebből a csendmegtörésből következett, ami aztán kenyértörésnek bizonyult az asszony és a közösség között. Már megint félrevisznek ezek a szókacskaringók! Az előbbiekben említetteken kívül a csendet megtörni nyilván azért sem lehet, mert ha lehetne, akkor csorba, sérült, megkezdett lenne, vagy félcsend, olyan meg nincsen, hacsak rögtön magától össze nem forrna. Ha nem pontosan középen lenne törve, az egy darabka csend? Ugyan már! A csendnek nincs közepe, ahogy sok egyéb térforma mellett pereme sincsen. A kenyérnek viszont van közepe, haja és bele is, azt elvileg lehetne törni, de nem törtek kenyeret szó szerint, a mi szokásos cipóinkat amúgy is csak tépni lehetne a puha belük miatt, szakítani, amihez nagy erő kell, akkora, amekkora a csendtelenítő asszonynak nincs és nem is volt soha.